Amikor szétesik a rendszer, amelyben önmagadat értelmezted

Sokáig azt hittem, hogy ha elég mélyre ások, egyszer majd megértem, mi történik bennem és körülöttem. Jobban értem önmagamat, a traumáimat, a családi mintáimat. A tudatalatti és a lélek működését, összefüggéseit, az energiákat.

Rengeteget tanultam. Képzésekre, önismereti csoportokba jártam. Sokáig alig volt olyan módszer, amit ne ismertem volna. Több mint 10 éve elköteleződtem a Kundalini jóga mellett. Sokáig tanítottam, és csoportokat is vezettem. Később coach képzésekre jártam, volt, hogy használtam a családállítás és egyéb eszközöket is. Rengeteg időt, pénzt és energiát tettem az önismeretbe és a spiritualitásba.

És nem, nehogy azt hidd, hogy unatkoztam. Egyszerűen kerestem valamit.

Talán leginkább azt, hogyan lehet jól élni és békében lenni önmagammal, a múltammal, a veszteségeimmel. Hogyan lehet meggyógyítani azt, ami fáj. Hogyan lehet eljutni oda, ahol végre nem ugyanazokat a köröket futom újra és újra. És nagyon szerettem mindent megosztani amin már túlvoltam.

Már voltak válaszaim. Volt egy keretrendszerem. Sőt, voltak olyan kérdések, amelyekre régen sokkal magabiztosabban válaszoltam volna, mint ma.

Aztán néhány éve egyre nehezebben ment már a jóga gyakorlása és azt éreztem, ha még egy képzésre el kell mennem, kirohanok a világból.

Elkezdtem végre felismerni, hogy a képzésekkel is csak menekülök a valódi válasz és szembenézés elől.

A valódi változás több mint egy éve indult el. Azzal, hogy mertem megkérdőjelezni a módszerek eredetét.

Nem azt, hogy melyik tanítás hogyan magyarázza azt, ami történik velem. Nem azt, hogy milyen blokk van mögötte, milyen családi minta, milyen energia, milyen előző élet, milyen "üzenetet küld az univerzum".

Hanem valami sokkal kellemetlenebbet:

Mi van, ha ez nem igaz?

Mi van, ha attól, hogy valami szép, mély, spirituális vagy felemelő nyelven van elmondva, és rendszerbe van téve, még nem lesz igaz?

Mi van, ha azért hittem el dolgokat, mert annyira szükségem volt valamire, amibe kapaszkodhatok?

Valóban értem, mi történik velem – vagy "csak" van rá egy magyarázatom?

És mi van, ha az, hogy valamit megtapasztalok, még nem jelenti automatikusan azt, hogy jól is értelmezem, amit megtapasztaltam?

Na, itt kezdett igazán kényelmetlenné válni az egész.

Mert könnyű megvizsgálni azt, amiben soha nem hittünk.

De azt megkérdőjelezni, amire éveket építettünk az életünkből – na, az kemény.

Mert én ezeket tanítottam. Továbbadtam másoknak. Az identitásom része volt.

Ha valaki annak idején azt mondja nekem, hogy néhány év múlva egészen másképp fogok gondolkodni minderről, valószínűleg nem hiszem el. És biztos vagyok abban is, hogy meg is tudtam volna magyarázni, miért nincs igaza.

A spiritualitás egyik legnagyobb csapdája számomra nem az volt, hogy nem adott válaszokat. Hanem éppen az, hogy szinte mindenre adott választ.

Ha valaki kilépett az életemből, annak spirituális oka volt.

Ha valami nem sikerült, annak üzenete volt.

Ha valakivel konfliktusom volt, tükröt tartott.

Ha féltem, dolgoznom kellett a félelmemen.

Ha vágytam valamire, manifesztálhattam.

Ha nem kaptam meg, még nem voltam rá kész, vagy valahol tudattalanul blokkoltam.

Utólag nézve ebben van valami elképesztően csábító.

Mert egy olyan világot teremt, amelyben mindenre van magyarázat és megoldás is.

Csakhogy az állandó önvizsgálatnak lehet egy furcsa mellékhatása: lassan mindenért magadat teszed felelőssé.

Ha nem működik az életed, biztos még van benned egy blokk. Ha fáj, még nem gyógyítottad meg eléggé.

Ha nem jön az, amire vágysz, valószínűleg nem megfelelő a rezgésed, a tudatállapotod, a hited vagy a befogadásod.

Mindig van még valami, amin dolgoznod kell.

Mindig van egy következő szint.

És egyszer csak az egész életed egy végtelen önfejlesztési projektté válhat, amelyben te magad vagy a forrás.

Brutális spirál.

És talán az egyik legnagyobb felismerésem az volt, hogy nem lehetek én magam egyszerre a probléma és annak a forrása is, ami mindezt meggyógyítja.

Igen, olvasd el még egyszer:

Nem lehetsz egyszerre a probléma forrása és a gyógyítás forrása is.

Engem ez nagyon "megütött". Kellett idő, mire nemcsak külön-külön értettem a szavakat, hanem egyben is felfogtam, mit jelentenek.

És akkor jött a kérdés:

Ha én nem lehetek a forrás, akkor eddig ki volt az számomra?

Talán itt kezdett igazán megfordulni bennem valami.

Visszatértem Istenhez.

Nem az energiához. Nem egy névtelen intelligenciához, amely a megfelelő frekvencián kibocsátott kívánságaimat teljesíti.

Hanem Istenhez.

És ezzel együtt elkezdtem olvasni a Bibliát.

Nem mondom, hogy ettől hirtelen minden egyszerű lett.

Pont ellenkezőleg. Egy időre még több kérdésem lett.

Elkezdtem visszanézni mindarra, amit korábban természetesnek vettem. Meditációkra, tanításokra, módszerekre, spirituális, önismereti élményekre. Volt, amitől könnyen el tudtam fordulni. Volt, ami nagyon nehezen engedett el.

És volt időszak, amikor már szinte mindent megkérdőjeleztem:

Ez Istentől való? Mi a megtévesztés? Ki az a Vádló, és milyen nyelven beszél? Hol beszél belőlem egyszerűen a félelem? Mi az, amit komolyan kell vennem, és mi az, amiben már túlgondolom az egészet?

Nem lettem egyik napról a másikra biztos mindenben.

Ma sem vagyok.

Sőt, az egyik legnagyobb változás talán éppen az, hogy sokkal kevésbé akarok mindenre azonnal választ találni.

Egyre inkább azt látom, hogy rengeteg mindent tudhatunk Istenről úgy is, hogy közben még alig ismerjük Őt. Mert ugyanaz a csapda itt is megjelenhet.

Le lehet cserélni a spirituális könyveket az evangéliumra, az egyik fogalomrendszert egy másikra, és közben ugyanúgy azt hinni, hogy attól vagyunk biztonságban, hogy már mindent értünk. Én pedig pont ezt nem akarom: az egyik teljesítményből átesni a másikba.

Nem akarom Istent sem "megfejteni".

Meg akarom ismerni. Azt ahogyan Ő vezet, ahogyan Ő kommunikál.

Miközben elképesztően felszabadító, hogy nem én vagyok a forrás. 

Nem nekem kell magamból előállítanom a békét, a gyógyulást, a biztonságot vagy a választ mindenre.

Nem az én feladatom, hogy a megfelelő gondolatokkal, technikákkal, rezgéssel vagy tudatállapottal "helyrehozzam" az életemet.

A forrás számomra Isten.

Ez nem azt jelenti, hogy nincs felelősségem, hogy nem kell döntenem, változtatnom vagy szembenéznem dolgokkal. Hanem azt, hogy nem nekem kell saját magamat megmentenem.

És hogy mire találtam még rá?

Erre még nem tudok egy szép, végleges mondattal válaszolni. Talán nem is akarok.

Nem lett problémamentes az életem.

Nem lettem állandóan békés.

Nem kaptam meg hirtelen mindazt, amire évek óta vágyom.

Nem kapott hirtelen értelmet minden veszteségem.

És nem lett belőlem egyik napról a másikra "jó keresztény" sem.

Viszont valami elkezdett megváltozni.

Már nem akarom mindenáron kontrollálni az életemet azzal, hogy mindent megértek.

Nem akarom minden fájdalmamat azonnal átkeretezni.

Nem akarom spirituális technikával elérni a vágyaimat. 

Nem akarom magam hibáztatni azért, mert az élet néha egyszerűen csak fáj.

És egyre kevésbé akarok olyan válaszokat, amelyek jól hangzanak, de nem tudom őket igaznak látni.

Mindeközben elkezdtem felismerni a Vádló hangját is.

Azt a hangot, amelyik sürget, szégyent és bűntudatot kelt, fenyeget, nem ereszt, és újra meg újra azt akarja elhitetni velem, hogy valamit rosszul csinálok, hogy kevés vagyok.

Ez a hang sokszor még hangosabb, mint Isten hangja.

De ma már legalább felismerem, hogy a kettő nem ugyanaz.

És azt is, hogy van döntésem abban, melyikre figyelek.

Nem kell automatikusan mindent elhinnem, ami megszólal bennem.

Sőt, azt is tanulom, hogy az érzéseim nem mondanak igazat. A szív lehet sebzett, félelemmel teli, tele régi tapasztalatokkal – és ezek néha eltorzíthatják azt, ahogyan egy helyzetet látok.

Ezért ma már nem akarok minden belső hangot, érzést vagy gondolatot készpénznek venni, és úgy meglovagolni, mint régen.

Mert mindig van választásom.

Abban, hogy mire figyelek.

Mit táplálok tovább.

Melyik gondolatnak adok teret.

És melyiket engedem el.

Én is úton vagyok. Erről külön is szeretnék majd írni, mert számomra ez az egész út egyik legfontosabb felismerése lett.

Talán most tanulom először igazán kimondani azt is: nem tudom. És furcsa módon ebben több szabadságot találok, mint sok korábbi bizonyosságomban.

Azt sem gondolom, hogy az elmúlt húsz évemet ki kellene dobnom.

Nem akarom úgy elmesélni ezt a történetet, mintha én húsz évig ostoba lettem volna, aztán egyszer csak "felébredtem".

Ez nem lenne igaz.

Sok minden segített útközben.

Sok értékes emberrel találkoztam.

Sokat tanultam magamról.

És voltak időszakok, amikor bizonyos módszerek valóban kapaszkodót jelentettek.

De attól, hogy valami egyszer segített nekem, nem tartozom neki örök hűséggel.

Megvizsgálhatom.

Megkérdőjelezhetem.

Elengedhetem.

És kimondhatom azt is, hogy ma már mást gondolok.

Talán ezért kezdek most írni. Nem azért, mert megérkeztem. Éppen ellenkezőleg.

Azért, mert hosszú idő után először nem akarok úgy tenni, mintha már ott lennék.

Szeretnék írni a keresésről. A hitről. Az önismeretről. Arról, milyen félelmetes érzés újragondolni egy olyan világnézetet, amelyet több mint egy évtizeden át igaznak hittél.

És arról is, hogy mindez milyen felszabadító.