Rólam

Talán furcsa lehet, hogy ezzel kezdem, de az életem egyik legmeghatározóbb eseménye az volt, hogy 12 éves koromban elveszítettem Édesanyámat.

Sokáig nem tudtam mit kezdeni ezzel a veszteséggel. Titkoltam, szégyelltem, erősnek mutattam magam. Harcoltam önmagammal, a környezetemmel, a kapcsolataimban, és közben próbáltam úgy élni és kifelé azt mutatni, hogy jól vagyok, minden rendben.

Dehogy volt...

Sokáig abba tettem energiát, hogy hogyan lehet egy ekkora veszteséget túlélni. Hogyan lehet úgy továbblépni, hogy közben valami végleg megváltozott benned. Hogyan lehet kapcsolódni, bízni, szeretni, amikor már  kislányként megtanultad, hogy azt is elveszítheted, ami a legfontosabb.

Talán innen indult az egész.

Több mint húsz év keresés

Az önismeret több mint húsz éve része az életemnek.

Rengeteget tanultam, képzésekre jártam, sokféle módszert megismertem és hosszú éveken keresztül a spirituális útkeresés is meghatározta az életemet. Éveken át Kundalini jógát tanítottam, meditáltam, különböző önismereti és spirituális irányzatokat ismertem meg.

Sokáig azt gondoltam, hogy minél többet tanulok, annál közelebb kerülök a válaszokhoz.

Aztán egyszer csak elkezdtem kérdezni.

Nem azt, hogy mit tanítanak, hanem azt, hogy:

Igaz ez egyáltalán?

Mi az, amit valóban megtapasztaltam, és mi az, amit azért fogadtam el, mert nagyon szerettem volna hinni benne?

Mi segített nekem valóban?

Mi az, ami csak újabb magyarázatot adott valamire?

Mi az, ami felszabadított – és mi az, ami észrevétlenül még több félelmet, megfelelést vagy bizonytalanságot tett belém?

Ez az időszak sok mindent felforgatott bennem.

Olyan dolgokat is elkezdtem újragondolni, amelyek korábban az identitásom részei voltak. Tanításokat, módszereket, saját korábbi meggyőződéseimet, és azt is, ahogyan önmagamról és Istenről gondolkodtam.

Ma már sok mindent egészen másként látok.

Nem szeretném letagadni azt az utat, amit bejártam. Az is az életem része. De már nem gondolom, hogy minden, ami spirituálisnak, gyógyítónak vagy emelkedettnek hangzik, szükségszerűen igaz is.

És talán éppen ez az egyik legfontosabb dolog, amit az elmúlt években megtanultam: merjük megvizsgálni azt is, amiben korábban teljes bizonyossággal hittünk.

Miért lettem segítő?

Mindig is érdekelt, mi történik velünk akkor, amikor már nem működik az, ahogyan addig éltünk.

Amikor ugyanazokat a köröket futjuk.

Amikor fejben már mindent értünk, mégsem tudunk másképp működni.

Amikor egy veszteség kettévágja az életünket.

Amikor tudjuk, hogy változtatnunk kellene, de fogalmunk sincs, hogyan.

Amikor valamiről, amiben sokáig hittünk, egyszer csak kiderül, hogy már nem tudunk ugyanúgy hinni benne.

Vagy amikor kívülről talán teljesen rendben vagyunk, belül azonban egyre erősebben érezzük:

így már nem szeretnék tovább élni.

Talán azért foglalkoztatnak ezek a helyzetek ennyire, mert az én életemben is újra és újra eljött ez a pont.

Nem egyszer érkeztem már meg valahová úgy, hogy azt gondoltam: na, most már értem.

Aztán kiderült, hogy mégsem.

Az én utam sem volt egyenes. Sőt.

Voltak benne tévedések, kerülők, veszteségek, újrakezdések és olyan felismerések is, amelyek után már nem lehetett egyszerűen visszamenni oda, ahol előtte voltam.

Amit ma gondolok a változásról

Régebben sokkal jobban hittem abban, hogy folyamatosan "dolgoznunk kell magunkon", és egyre jobb, tudatosabb, magasabb szintű verzióvá kell válnunk.

Ma ezt máshogy látom.

Nem gondolom, hogy folyton meg kell javítanunk önmagunkat.

Sokszor inkább arra van szükség, hogy abbahagyjuk a menekülést az elől, ami van.

Hogy őszintén meglássuk, mi történik bennünk.

Mitől félünk.

Mihez ragaszkodunk.

Hol áruljuk el magunkat.

Mi az, amit már régen el kellett volna gyászolnunk.

Milyen történetet mesélünk magunknak újra és újra.

És mi az, ami egyszerűen már nem igaz ránk.

Számomra a valódi változás sokszor itt kezdődik. Nem feltétlenül látványosan.

Néha csak egy mondattal:

"Ezt már nem akarom tovább csinálni."

Vagy:

"Azt hiszem, eddig valamiben nem voltam őszinte magamhoz."

És ebből aztán lassan elkezdhet valami más születni.

Hogyan vagyok jelen segítőként?

Tudom, milyen sebezhető helyzet leülni valakivel szemben és kimondani azt, amit talán még magadnak sem mersz bevallani.

Azt is tudom, milyen az, amikor közben azon gondolkodsz, mit szabad elmondanod. Mit fog gondolni rólad a másik. Vajon megítél-e. Elkezded finomítani a történetedet, kihagysz részleteket, próbálsz "jól" jelen lenni – és észrevétlenül ugyanazt csinálod ott is, amit odakint: megfelelsz.

Én nem ilyen teret szeretnék adni.

Velem lehet őszintén. Velem lehet álarc nélkül.

Elmondhatod azt is, amit szégyellsz. Azt, amiről azt gondolod, hogy "ilyet nem lenne szabad éreznem". Kimondhatod, hogy dühös vagy, félsz, elveszettnek érzed magad, irigy vagy, nem tudod, mit akarsz, vagy egyszerűen eleged van mindenből. 

Nem kell összeszedetten érkezned.

Nem fogok fintorogni, megbotránkozni vagy később ellened fordítani valamit, amit egy kiszolgáltatott pillanatban rám bíztál.

És nem szeretném, hogy függővé válj tőlem.

Megtapasztaltam azt is, milyen az, amikor egy segítői kapcsolat nem megerősít, hanem lassan elveszi az ember saját erejét. Amikor azt kezded érezni, hogy a másik nélkül nem tudsz dönteni, nem tudsz továbblépni, nem tudod jól csinálni.

Én pont az ellenkezőjét szeretném.

Azt, hogy egy idő után egyre kevésbé legyen szükséged rám. Hogy jobban bízz abban, amit látsz, érzel és gondolsz. Hogy megtanulj a saját lábadon állni, meghozni a saját döntéseidet, és vállalni azt is, ha valamit később másképp látsz.

Több száz óra saját önismereti folyamat van mögöttem, és a mai napig járok. Részben azért is, hogy soha ne felejtsem el, milyen a másik oldalon ülni. Milyen kitett állapot megmutatni valakinek azt, amit a világ elől elrejtesz.

Nem a katedráról szeretnék beszélni hozzád. Emberként ülök veled szemben. Nekem is van történetem, voltak tévedéseim, kerülőim, veszteségeim és olyan időszakaim, amikor fogalmam sem volt, hogyan tovább.

Nem azért, hogy rólam szóljon a te folyamatod.

Hanem azért, hogy soha ne felejtsem el: aki velem szemben ül, nem egy "eset", amit meg kell javítani, hanem egy ember, aki éppen rám bízza magát.

És ezt nagyon komolyan veszem.