Megtöröm a csendet
Három év után leporoltam ezt az oldalt.
Mostantól arra szeretném használni, amire igazán vágyom: írni arról, ami foglalkoztat, ami megérint, megváltoztat és kérdéseket hagy bennem.
Ez az oldal valójában nem új.
Három éve hoztam létre. Akkor még előfizetett domainnevem is volt, és egy szakemberrel is dolgoztam azon, hogyan nézzen ki, hogyan épüljön fel, mit és hogyan mutassak meg rajta. Végül sosem készült el.
Ezt is egy időre szinte teljesen magára hagytam. Most elővettem, leporoltam, átírtam, leszedtem róla azt, ami már nem én vagyok – és úgy döntöttem, hogy újra életet teszek bele.
Nem csináltam új weboldalt. Nem terveztettem új logót. Nem építettem hónapokig egy tökéletes arculatot. Most nem annak van itt az ideje.
Azt szeretném megmutatni, ami most van. Nem többet. Pedig sokáig pont ez tartott vissza.
Beszippantott engem is az a világ, amelyben mindennek szépnek, egységesnek, professzionálisnak, csillivillinek kell lennie. Jó fotók, tökéletes feed, megfelelő színek, jól felépített "énmárka", stratégia, videók, algoritmusok. OMG mennyi képzésre jártam közben – marketing, brandépítés, inkább nem is sorolom. 🙂
És mire minden megfelelt volna annak, ahogyan szerintem kellene kinéznie, addigra gyakran el is ment a kedvem az egésztől.
Az elmúlt egy év viszont lehántotta rólam ezt a kirakatkényszert.
Azt az igényt, hogy valaminek előbb tökéletesnek kell lennie ahhoz, hogy megmutathassam.
És ez meglepően felszabadító!
Most sokkal inkább arra szeretném fordítani az energiámat, ami benne van, mint arra, hogyan néz ki kívülről.
A tartalomra.
A gondolatokra.
Arra, amit tényleg szeretnék elmondani.
És azt hiszem, az újságírói vénám is eddig bírta csendben. 🙂
Szükségem van egy helyre, ahol nem kell három mondatba besűrítenem mindent. Ahol egy gondolatnak lehet eleje, közepe, vége. Ahol nem probléma, ha valami hosszabb. Ahol nem kell minden bekezdést úgy megírnom, hogy megállítsa a görgetést.
Egyszerűen írni szeretnék.
Arról, ami foglalkoztat.
Önismeretről. Kapcsolatokról. Veszteségről. Újrakezdésről. Hitről.
Arról, milyen az, amikor valamit, amiben évekig hittél, egyszer csak egészen másképp kezdesz látni. Arról, hogy ugyanígy lehet újrakezdeni is. Arról, hogyan tudunk néha rettenetesen elveszni a saját válaszaink között. És arról is, milyen az élet akkor, amikor nem történik semmi különösebben "transzformatív", csak egyszerűen próbáljuk jól végigcsinálni a napjainkat.
Lesznek személyesebb írások.
Lesznek olyanok, amelyek a segítői munkámhoz kapcsolódnak.
És valószínűleg lesznek olyanok is, amelyeket ma még én sem tudok előre. 🙂
Nem akarok ennél szűkebb keretet adni neki.
És semmiképp nem szeretnék ebből "tanítófelületet" csinálni sem. Sosem voltam megmondóember.
Nem azért írok, mert úgy érzem, hogy már mindent megfejtettem, és most elmondhatom másoknak, hogyan kell jól élni.
Az utóbbi időszak inkább pont az ellenkezőjére tanított.
Arra, hogy lehet újragondolni.
Ér azt mondani, hogy tévedtem.
Lehet valamit elengedni akkor is, ha éveket vagy évtizedeket tettünk bele.
Ér nem tudni.
És nem kell minden felismerésből rögtön ötlépéses módszert készíteni...
Nem akarok többet mutatni annál, ami van most. Talán a blogom legfontosabb mondata ez.
Azt szeretném, hogy ez egy élő hely legyen. Alakuljon velem. Legyenek rajta kérdések, felismerések, történetek, akár ellentmondások is.
Hogy miért teszem mindezt nyilvánosan?
Mert hiszek abban, hogy amikor valaki őszintén megmutat valamit a saját életéből, abban néha egy másik ember is magára ismer.
És ha lesz akár egyetlen ember, aki egy írásomtól azt érzi, hogy nincs egyedül azzal, amin keresztülmegy, kap egy új nézőpontot, fel mer tenni magának egy kérdést, vagy egyszerűen csak egy kicsit könnyebb lesz neki – akkor már megérte leporolni ezt az oldalt.
És én ennek nagyon fogok örülni. 🙂