Miért olyan nehéz elengedni azt, amire az identitásodat építetted?
De van ennek egy másik része is, amiről akkor még csak egy mondatot írtam:
az identitásom része volt.
És talán ez az egyik oka annak, hogy bizonyos dolgokat olyan nehéz elengedni.
Mert van, amikor nem egyszerűen egy módszert, egy tanítást vagy egy meggyőződést hagysz magad mögött. Hanem azt is, aki abban a rendszerben voltál.
Nemcsak gyakoroltam. Tanítottam. Csoportokat vezettem.
Tanultam, képeztem magam, sok időt, sok pénzt és rengeteg energiát tettem bele.
Emberek ismertek így.
Én is így ismertem magamat.
Egy idő után már nemcsak az lett a kérdés, hogy hiszek-e még ebben?
Hanem egy sokkal ijesztőbb is: Ha ezt már nem hiszem, akkor ki vagyok én nélküle?
Ki vagyok, ha már nem az vagyok, aki ezt tanítja?
Ha már nem ehhez a közösséghez tartozom?
Ha már nem ebből a rendszerből értem önmagamat és a világot?
Mi marad, amikor eltűnnek azok a címkék, szerepek és válaszok, amelyek hosszú időn keresztül meghatároztak?
Mert ilyenkor egy időre önmagadat is elveszíted.
És hagy maga után egy nagyon furcsa köztes teret.
A régi már nem te vagy.
Az új pedig még nem állt össze.
Szerintem ez az egyik legijesztőbb része az elengedésnek.
Nemcsak az, hogy búcsút mondasz annak, ami addig fontos volt. Hanem az is, hogy fogalmad sincs, ki leszel utána. Légüres térbe kerülsz.
És ez nem csak egy hitrendszerrel, módszerrel vagy közösséggel történhet meg.
Ugyanez megtörténhet egy párkapcsolat végén is.
Főleg akkor, ha hosszú időn keresztül nemcsak valakinek a társa voltál, hanem az életedet, a jövőképedet, a mindennapjaidat és önmagadat is abban a kapcsolatban értelmezted.
Ilyenkor a másik emberrel köddé válik az az élet is, amit vele képzeltél el.
A szereped. A "mi" vagyunk.
És ha már nem nincs "mi", akkor ki vagyok én?
Talán nem is mindig csak a másik embert nehéz elengedni. Hanem azt az önmagunkat is, akik mellette voltunk.
És azt is, akinek magunkat abban a kapcsolatban láttuk (vagy látni akartuk...).
Ezért néha sokkal tovább kapaszkodunk valamibe/valakibe, mint ahogy kívülről indokoltnak tűnne.
Nem feltétlenül azért, mert még mindig jó nekünk. Hanem mert az elengedéssel együtt valami abból is eltűnik, ahogyan addig önmagunkat értettük.
Nálam sem egyik napról a másikra történt az elengedés.
Sokkal inkább rétegenként.
Volt, amiben már nem hittem, de érzelmileg még kapaszkodtam bele.
Volt, amitől könnyebben el tudtam fordulni.
És volt, aminek az elvesztését szinte meg kellett gyászolnom.
Nemcsak magát a módszert vagy a tanítást.
A közösséget.
A szerepemet.
Azt a "tudást", hogy értem, hogyan működik az élet.
És közben azt az embert is, aki ebben otthon érezte magát.
Sokáig nehéz volt elfogadnom, hogy valami, ami egyszer fontos volt számomra, később lehet olyasmi, amitől teljesen elfordulok.
Mert az ember hajlamos azt hinni, hogy ha ma már megtagad valamit, akkor azzal együtt a múltját is meg kell tagadnia.
Én ma már nem így látom.
Nem kell letagadnom, hogy volt idő, amikor kapaszkodót adott.
Nem kell letagadnom, hogy embereket ismertem meg általa.
Nem kell letagadnom azt sem, hogy egy ideig tényleg hittem benne.
De ettől még ma kimondhatom azt is, hogy nem akarok hozzá többé tartozni.
Nem kell megtartanom csak azért, mert sok évet, pénzt és energiát tettem bele.
Nem kell továbbvinnem azért, mert egykor az identitásom része volt.
És nem kell hűségesnek maradnom ahhoz, amit ma már nem tudok igaznak látni.
Talán ez az egyik legnehezebb része az egésznek: elfogadni, hogy valami lehetett egykor fontos része az életemnek, miközben ma már nem akarom továbbvinni.
És közben ott marad a kérdés:
akkor most ki vagyok én?
Talán nem is az a legnehezebb, hogy mit hagyunk magunk mögött.
Hanem az, hogy ki leszek, amikor már nem abból értem magam, amiből olyan sokáig.
És lehet, hogy erre nem kell rögtön tudni a választ.
Lehet, hogy van egy időszak, amikor még nincs új címke.
Nincs új szerep.
Nincs kész mondat arról, hogy "mostantól ez vagyok".
Csak az a furcsa köztes tér.
Ahol a régi már nem tart meg.
Az új pedig még nem állt össze.
És lehet, hogy éppen ebben a köztes térben kezdjük először felfedezni, kik vagyunk valójában.