Nem mindenkinek jár hozzáférés
"Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet."
Példabeszédek 4:23
A mai prédikációban elhangzott egy kép, ami azóta sem hagy nyugodni.
A telefonunkat kóddal védjük. Arcfelismerés, ujjlenyomat, jelszó, kétlépcsős azonosítás. Mindent megteszünk azért, hogy senki ne férjen hozzá a bankszámlánkhoz, az e-mailjeinkhez vagy akár csak az otthonunkhoz. Óvjuk az értékeinket.
Mit mond az Ige?
"Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet…"
Jobban.
Mint bármi mást.
De vajon milyen hozzáférést adunk a szívünkhöz?
Kit engedünk olyan közel, hogy a véleménye számítson arról, kik vagyunk?
Kinek a szavai maradnak bennünk napokig, hónapokig, akár évekig?
Milyen mérgező kapcsolatokat engedünk újra és újra vissza az életünkbe?
Mit nézünk, mit hallgatunk, milyen tartalmakkal töltjük meg magunkat minden egyes nap?
Miért van az, hogy miközben a telefonunk köré erődöt építünk, a saját testünkkel néha úgy bánunk, mintha ahhoz nem lenne szükség védelemre?
A prédikációban elhangzott egy nagyon erős hasonlat: a testünkkel néha úgy bánunk, mintha egy kilincs lenne, amit BÁRKI megfoghat, aki arra jár.
Kemény kép.
És rögtön felmerült bennem: miért vigyázunk sokszor jobban a tárgyainkra, mint saját magunkra?
Miért mondunk igent, amikor valójában nemet érzünk?
Miért adjuk oda a testünket, a figyelmünket, az időnket, a bizalmunkat vagy a lelkünk egy részét olyan helyzetekben is, ahol valójában nem érezzük magunkat biztonságban, szeretve vagy megbecsülve?
A spirituális és önismereti körökben már szinte orrvérzésig halljuk: húzz határokat.
Megbántottak? Nem húztad meg eléggé a határaidat.
Kihasználnak? Miért nem erősebbek a határaid?
Túl sokat adsz? Tanulj meg nemet mondani.
És persze, a határok fontosak!
De egyre inkább azt gondolom, hogy mindaddig, amíg nem tudjuk, minek az értékét védjük, ez könnyen megmarad egy fejben megtanult szabálynak.
Tudom, hogy mondhatnék nemet. Tudom, hogy nem kellene ezt eltűrnöm. Tudom, hogy nem kell mindenkinek megfelelnem.
De valamiért mégsem megy.
Mert egészen más tudni azt, hogy vannak határaim, és egészen más belülről érteni, hogy miért van jogom hozzájuk.
Nálam legalábbis itt változott meg valami.
Nem attól lett könnyebb nemet mondani, hogy megtanultam még egy technikát a határhúzásról. Hanem attól, hogy elkezdtem másképp érteni, mit jelent számomra az, hogy Isten szemében értékes vagyok.
Hogy az értékem nem attól függ, ki választ engem, ki szeret, ki kíván, ki marad mellettem, ki ért egyet velem — vagy éppen ki fordul el tőlem.
Mert Ő soha nem hagy el. SZÁMÁRA én értékes és egyedi vagyok minden tökéletlenségemmel együtt. Nem mások szeretete, figyelme vagy választása tesz értékessé, és főleg nem belőlük kell összeraknom azt, hogy mennyit érek.
És amikor ez lassan nemcsak egy szép mondat marad, hanem belül is valósággá tud válni, na akkor lesz a határhúzás több, mint egy egyszerűen megtanult szabály.
Valahogy természetesebb lesz.
Nem azért mondok nemet, mert megtanultam, hogy "ezt kell csinálnom", hanem mert megértem, hogy mit őrzök.
Talán egészen másképp húzunk határt akkor, amikor nem félelemből tesszük, hanem azért, mert tudjuk, minek az értékét védjük.
Egy telefon esetében ezt természetesnek vesszük, ugye?
Nem sértődünk meg azon, hogy a bank nem enged be jelszó nélkül. Nem gondoljuk róla, hogy bizalmatlan vagy szeretetlen.
Egyszerűen értjük: nem mindenkinek jár hozzáférés.
Miért lenne ez másképp a szívünkkel és a testünkkel?
Nem mindenkinek jár ugyanaz a közelség.
Attól, hogy valaki érdeklődik irántam, még nem kap automatikusan hozzáférést a szívemhez. Lehet véleménye rólam, de nem kell igaznak elfogadnom. Közel akarhat kerülni hozzám, én pedig ettől még dönthetek úgy, hogy nem engedem.
És attól, hogy valakit szeretek, még nem kell minden határomat feladnom érte.
Attól pedig, hogy egyszer már beengedtem valakit, később még mondhatom neki azt: eddig és ne tovább.
Talán furcsa, hogy ezt felnőtt nőként újra kell tanulni?
Hogy a "nem" nem kegyetlenség?
Hogy a testem nem fizetőeszköz szeretetért, figyelemért vagy elfogadásért?
Hogy nem kell közelséggel bizonyítanom, hogy szerethető vagyok?
És nem kell mindenkinek hozzáférést adnom magamhoz csak azért, hogy ne veszítsem el?
És itt nemcsak a fizikai közelségről beszélek.
A szívünkhöz ma olyan embereknek is hozzáférést adunk, akikkel még egy kávét sem ittunk.
Számít egy idegen véleménye is. Egy mondat be tud találni arról, hogyan kellene kinéznünk, élnünk, szeretnünk, hinnünk.
Beengedjük. Forgatjuk magunkban. Hagyjuk, hogy megmondja, jól vagyunk-e úgy, ahogy vagyunk.
Közben pedig lehet, hogy arra, ami valóban táplálná a szívünket, alig marad figyelmünk.
És itt nekem már sokkal többről szól a "szív őrzése", mint határokról.
Arról is, hogy mit engedek be. Mivel töltöm meg. Kinek a hangjára figyelek. Melyik mondatnak hagyom, hogy gyökeret eresszen bennem.
Mert ha valóban "onnan indul ki az élet", akkor nem mindegy, mihez adok hozzáférést.
És az sem mindegy, kitől várom, hogy megmondja, mennyit érek.
Számomra az őrzés nem azt jelenti, hogy falat húzok magam köré.
Hanem azt, hogy többé nem bánok közömbösen azzal, amit Isten rám bízott.
A testemmel, a szívemmel, a figyelmemmel, az időmmel és a bizalmammal.
Mert talán az egyik legfontosabb kérdés nem az, hogy:
ki akar bejutni?
Hanem az, hogy:
én kinek adok hozzáférést – és miért?